Családi vakáció – 3.

Történetünk harmadik, befejező részéhez érkeztünk. Mivel a szöveg túlságosan hosszúra sikerült, ezúttal csak egy Igaz/Hamis feladatot készítettem hozzá. Az előző részek itt olvashatók: 1. rész, 2. rész.

3. rész

Alig értek fel a hegytetőre, máris megpillantották a nagyszüleiket.

— De megnőttél, Katikám! — csapta össze a kezét a nagymama. — Rád se ismerek!

Laci tágra nyitotta a szemét.

— De hát nagymama… Kati semmit sem nőtt mostanában!

— Te azt csak hiszed! – húzta ki magát Kati és boldogan ölelte meg a nagyszüleit.

Rövid séta következett. A nagyszülők megmutatták nekik, melyik hotelban laknak. Egy szép, frissen festett szálloda második emeletén volt a szobájuk, ahonnan remek kilátás nyílt a hegy lábánál csillogó tóra.

A következő napokat a hegyek és a város felfedezésével töltötték. Piknikeztek a tónál, majd vízibiciklit béreltek, amivel bemerészkedtek egészen a bójákig.

A hazautazás előtti nap nagy túrát tettek a hegyekben. Végig a turisták számára kijelölt úton akartak haladni, de a fákra festett jelek egyszer csak eltűntek a szemük elől.

— Már húsz perce nem láttunk egyetlen jelet sem – mondta az édesapjuk és gondterhelten ráncolta a homlokát. – Lehet, hogy elvétettük az utat?

Mind a négyen megálltak, hogy megtanácskozzák, merre menjenek tovább. Édesapjuk az eddigi utat ajánlotta, bízva abban, hogy a jelek végül mégis felbukkannak majd a fákon. Az édesanyjuk azonban rögtön vissza akart fordulni.

— Ez az út bevisz az erdőbe. Már oda kellett volna érnünk a faluhoz, amit kinéztünk magunknak a térképen. Valahol letértünk az ösvényről. Forduljunk vissza!

— Menjünk tovább és kérdezzük meg azt az embert ott! – szólalt meg ekkor Kati. Hunyorogva nézett valamit a távolban.

— Látsz valakit? – fordult hozzá az édesapja megkönnyebbült sóhajjal. – Igen, kérdezzük meg, hátha jobban ismeri az utat, mint mi. Hol van?

— Ott, előttünk. Az úton – mondta Kati és előre mutatott. Máris indulni akart tovább az ösvényen, de az édesanyja elkapta a karját.

— Arra a fekete alakra gondolsz, ott, a fák alatt? – kérdezte suttogva.

Kati nem értette az ijedelem okát. Bólintott.

— Persze! Gondolod, hogy rossz ember?

Laci, aki csak ekkor látta meg az alakot, felszisszent. Óvatosan hátrálni kezdett. Édesanyjuk, még mindig Kati karját fogva követte a példáját.

— Ó, hiszen ez egy medve! – dörmögte az édesapjuk halkan, és ő is elindult lassan visszafelé.

Kezdetben úgy tűnt, hogy a medve távolról ugyan, de követi őket. Időnként megállt, lemaradt tőlük, de aztán újra megjelent az ösvény mellett. Azonban, ahogy ritkultak a fák körülöttük, a mozdulatai egyre lomhábbak lettek. Egyre többször állt meg és végül egészen eltűnt a szemük elől. A kis család tagjai alig akarták elhinni, hogy a medve nem követi őket tovább. Nézegettek jobbra is, balra is, nem bukkan-e elő mégis valahol.

Jó negyedóra múlva végre kiértek egy széles szekérútra. Az út a térkép szerint nagy kitérővel vezetett vissza a szálláshelyükre, de elkerülte az erdőt, és most ezt érezték a legfontosabbnak. Úgy döntöttek, inkább vállalják az öt kilométerrel több gyaloglást, mintsem hogy a rövidebb úton esetleg újra medvével találkozzanak.

— Mi lett volna, ha nem látom meg időben? – kérdezte Kati, amikor végre megérkeztek a szállásukra.

— Arra jobb nem is gondolni! – válaszolta neki az édesanyja és megborzongott.

Vacsora után csomagolni kezdtek. Másnap délelőtt indultak haza. Kati nagy örömére kiderült, hogy sikerült helyet foglalniuk egy repülőgépre.

Taxit rendeltek, ami a kért időben pontosan meg is jelent a szállásuk előtt.

— Baleset történt a repülőtér előtt – közölte a taxis a rossz hírt. – Tovább fog tartani az út, mint általában. Lezárták az egyik sávot.

— Elvileg van időnk… — mondták a szülők, de azért titokban mindketten az órájukra néztek.

Hamar odaértek a repülőtér felé vezető úthoz és csatlakoztak a többi bosszankodó autóshoz. Egy ideig ott ácsorogtak a dugóban, majd meglódultak az előttük levő kocsik és ők is indultak utánuk. Nem jutottak azonban messzire: pár perc múlva meg kellett állniuk, mert ekkor a velük szemben haladó kocsik használták a szabad sávot. Így ment ez többször egymás után.

A szülők egyre türelmetlenebbül nézegették az órájukat. Mi lesz, ha nem érnek ki időben?

— Húsz perc múlva ott kell lennünk, vagy nem engednek bennünket beszállni – nézett az édesapa a sofőrre, aki széttárta a karjait és sajnálkozva, tehetetlenül rázta a fejét.

Ekkor újra elindult a sor. Hamarosan elhaladtak a baleset helyszíne mellett, és ettől kezdve nem állították meg őket. A sofőr gyorsabb tempóra kapcsolt és húsz perc múlva megkönnyebbült mosollyal nyitotta ki előttük az ajtókat.

A kis család futva indult a bejárathoz. Hevesen dobogó szívvel, nehéz csomagjaikat maguk után húzva rohantak oda az ablakhoz, ahol be kellett csekkolniuk. Az utolsó pillanatban érkeztek, gyorsan átengedték őket.

Megkönnyebbülten szálltak fel a repülőre. Mikor elhelyezkedtek, büszkén egymásra mosolyogtak. Lám, ez a vakáció is tartogatott meglepetéseket, de a fő az, hogy sikerült leküzdeniük a nehézségeket! A felhők felett szárnyaló repülőgépen Kati, Laci és a szüleik búcsút intettek a hegyeknek, a parkoknak és a tónak, de magukkal vitték a közös nyaralás feledhetetlen, kellemes emlékeit.

Igaz/Hamis

1. Laci szerint Kati nagyot nőtt az elmúlt hetekben.
2. A hazautazás előtti napon egy idegen segített nekik visszatalálni a helyes ösvényre.
3. A kirándulásuk során egy medvét is láttak.
4. Valamennyien úgy gondolták, hogy a medve veszélyes állat.
5. A repülőtér előtt a taxis okozott egy kisebb balesetet, ezért tovább tartott az út.
6. A nehézségek ellenére sikerült időben odaérniük a repülőtérre.

* * * * *

Megoldás

1. hamis, 2. hamis, 3. igaz, 4. igaz, 5. hamis, 6. igaz